A háziorvosi, de különösen az alapellátási (háziorvosi) ügyeleti tevékenységet érintő orvosi műhiba ügyek száma jelentősen emelkedett. Ennek véleményem szerint az egyik oka az lehet, hogy az elmúlt években, évtizedben már nem a helyi háziorvok látják el jellemzően az ügyeleti szolgálatot, hanem az alapellátásért felelős önkormányzat által megbízott egészségügyi vállalkozások. E cégek a helyi viszonyokat és a betegeket nem ismerő, sokszor fiatal, pályakezdő orvosokat alkalmaznak, kik a munkájukról legtöbbször nem kapnak visszajelzést.
A háziorvosi műhibák leggyakoribb esete, mikor a háziorvos diagnózisa téves, ill. nem ismeri fel a veszélyállapotot, ezért nem utalja be a beteget kórházba. Kétségtelen, hogy a háziorvosok – különösen az ügyeleti ellátás során – bizonyos tekintetben nincsenek könnyű helyzetben. Nekik sokszor a beteg otthonában kell igen korlátozott diagnosztikus lehetőségek (sztetoszkóp, EKG, vércukormérő) mellett megállapítani a kórismét, ill. dönteni a kórházba utalás szükségességéről. Nem áll rendelkezésükre laboratóriumi-, képalkotó diagnosztikai háttér, konzíliumot sem kérhetnek. Egyes esetekben – pl. hasfájás – sokszor igen nehéz eldönteni, hogy egy egyszerű banális kórképről, pl. gyomorrontásról, vagy életveszélyes hasi kórképről (vakbélgyulladás, hasi beleket ellátó bélfodri erek vérrögösödése, bélelzáródás stb.) van-e szó. Persze vannak tankönyvi jellegzetességei egy-egy kórképnek, azonban orvosi közhely, hogy „a betegségek nem ismerik a tankönyveket”, azaz a betegségek sokszor nem tipikus formában jelentkeznek. A háziorvos nem küldhet be orvosi műhibától tartva óvatosságból minden beteget a kórházba. Az indokolatlan kórházba utalás természetesen a betegnek sem (lenne) jó, s nagy terhelést jelentene az egészségügy ellátórendszernek is.
Minden nehézség mellett természetesen az is igaz, hogy sok esetben a háziorvosi (ügyeleti) ellátás során hiányzik az alapos vizsgálat, a részletes kórelőzményfelvétel, s a megfontolt differenciáldiagnosztikai gondolkodás. Előzőeknek nem lehet elfogadható magyarázata sem az időhiány, sem a túlterheltség, se az orvoshiány.
A háziorvosi műhibák esetén az per sikerét sokszor jelentősen megkönnyíti, hogy a keletkezett orvosi dokumentáció (pl. ambuláns lap) gyakran meglehetősen hiányos. A közvélekedéssel szemben ez legtöbbször a felperesnek (károsultnak) kedvez. Az orvosi műhiba perekben ugyanis az alperesnek (háziorvos) kell bizonyítania, hogy mindenben az elvárható gondossággal járt el. Ezen un. kimentési bizonyítás alapvető eszköze a dokumentáció. Amennyiben az hiányos, nem kellően részletezett, az orvos nem tudja az állított szakszerű ténykedését bizonyítani. Ha pl. a fizikális (testi) vizsgálat eredményeit csak részben írja le az orvos, ha a kórelőzményfelvételnek csak egyes elemei rögzítettek a bírói gyakorlat úgy tekinti, hogy a nem leírt vizsgálatok elvégzésre sem kerültek, a nem rögzített kórelőzményi adatokra az orvos nem kérdezett rá.
A háziorvosi műhibák esetén az igényérvényesítést nehezíti, hogy egyes esetekben a sikeres orvosi műhibapert követően a sérelmet szenvedett beteg vagy hozzátartozói nem (vagy csak részben) jutnak hozzá a megítélt kártérítéshez, sérelemdíjhoz. Ez abban az esetben fordulhat elő, ha a jogerős ítélet birtokában nem végrehajtható a követelés. Ha az alperes (aki a kifogásolt orvosi ellátást nyújtotta) kis tőkeerejű mikrovállalkozás, ill. ha a bizonyos esetekben a magánvagyonával helyt állni köteles orvos a nagyösszegű kártérítéstől tartva a vagyonát „még idejében” átíratja a rokonaira, sajnos a károsult az őt jogosan megillető anyagi kompenzáció nélkül maradhat. (Egy orvosi műhibaper megindításának mérlegelésekor a potenciális alperesen való végrehajthatóságot is vizsgálni kell.)