ORVOSI FELELŐSSÉG ELEMEI

Az általános kárfelelősségi tényállásban (mely az orvosi műhiba perek esetén rendszerint alkalmazandó) a felelősség szükségszerű elemei a jogellenesség, a felróható magatartás, a kár bekövetkezte és az okozati összefüggés a károkozó magatartás és a kár között (Ptk. 339.§)

  1. Jogellenesség

Az irányadó bírói gyakorlat azt az álláspontot követi, hogy minden károkozás, mely nem minősül jogszerűnek (azaz a törvény kifejezetten nem engedi meg) jogellenes, tehát pusztán a károkozás ténye (minden további feltételtől függetlenül) megalapozza a kártérítési kötelemben a jogellenességet (általános magánjogi delictum). A jogellenesség ezáltal külön bizonyításra nem szorul (károkozás általános tilalmának  -neminem laedere – elve). A jogellenességet kizáró okok közül az orvosi felelősség körében a károsult beleegyezésének van fontos szerepe (Ptk. 324.§ (2) bekezdés). Hasonló a szabályozás a személyhez fűződő jogokra vonatkozó rendelkezések körében: nem jogellenes az a károkozó magatartás, amelyhez a jogosult hozzájárult, feltéve, hogy a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet (Ptk. 75.§ (3) bekezdés). Ennek az orvosi beavatkozással együtt járó kockázatok kapcsán van jelentősége. Ha a beteg az adott kockázatra is kiterjedő kellő tájékoztatás mellett a beavatkozásba beleegyezett, s a kockázat bekövetkezett, akkor a jogellenesség kizárt. (Hozzá kell azonban tenni, hogy a bírói gyakorlat a tájékoztatás kérdését a felróhatóság körében vizsgálja, azt mintegy szerződéses mellékkötelezettségnek tekinti.) A rendeltetésszerű joggyakorlásnak, mint jogellenességet kizáró oknak jelentősége akkor lehet, amikor az orvosi kezeléssel együtt jár a hátrány bekövetkezte (pl. gyógyszer mellékhatás). (Természetesen ezen esetek jelentős részében a jogellenesség hiányához a károsult beleegyezése is szükséges, azaz a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye akként is felfogható, hogy abba a kellő tájékoztatás megtörténte is benne foglaltatik).

  1. Felróhatóság

Az egészségügyi szolgáltatók kárfelelősségére a Ptk. általános kárfelelősségi alakzatát kell alkalmazni, speciális szabály nincs. Az ágazati jogszabályok azonban sokáig a „legnagyobb gondosság” követelményét állították fel mérceként. Még a jelenleg hatályos Eütv. (1997. évi. CLIV. törvény) 2004. április 30-ig hatályos 77.§-a is a legnagyobb gondosság kifejezést használta, igaz ugyan, hogy egy diszkriminációt tiltó szabály részeként, s nem kárfelelősségi relációban.

„Minden beteget – az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül – az ellátásban részt vevőktől elvárható legnagyobb gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni.”

A bírói gyakorlat a gondossági mércének ezen emelt szintjéhez következetesen ragaszkodott is. Ezt jól mutatja az az ítélet, mikor a szakértő által megfelelő gondosságúnak és körültekintőnek minősített alperesi eljárás mellett a bíróság marasztaló határozatot hozott arra tekintettel, hogy a kimentés szempontjából a legnagyobb gondosság és körültekintés a mérce. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.949/1999). Egyes ítéletekben a magas gondossági mérce a gyógyító tevékenység potenciálisan súlyos következményére alapozott: „a kórházzal szemben az elvárhatóságot magas szintre kell emelni a várható esetleges súlyos következmények miatt.” (Baranya Megyei Bíróság 2.Pf.20.802/1991).

A Legfelsőbb Bíróság több alkalommal kifejtette azt is, hogy a szakmai szabályszegés és az elvárható magatartás fogalma különválik egymástól. „Az alperessel szemben támasztott elvárhatóság túlmutat a szakmai szabályok betartásán.” (LB. Pfv. III. 22.610/2000 BH 2003.497.) Vagy máshol: „Nem annak van döntő jelentősége, hogy a szakmai szabályokat nem sértették meg, hanem azt kell vizsgálni, hogy teljesült-e a legnagyobb gondosság és körültekintés követelménye.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.898/2001). A gyógyintézettől elvárt fokozott gondosság követelménye időnként „odáig vezetett”, hogy gyakorlatilag objektív felelősségi mércét alkalmaztak az alperessel szemben: pl. diagnosztikus tévedés fennállta esetén a felelősséget megállapította a bíróság annak vizsgálata nélkül, hogy a tévedés elkerülhető lett volna-e, pusztán arra hivatkozással, miszerint a „diagnosztikus tévedés egyben szakmai tévedés”.

Az elvárhatóság megítélésekor az orvosi szakma írott és íratlan szabályait kell figyelembe venni. Szakmai protokollok, módszertani levelek, szakkönyvek (elsősorban a szakvizsga és az egyetemi oktatás anyagát tartalmazó könyvek) nyújthatnak iránymutatást. Alperesnek azt kell bizonyítani a kimentés során, hogy az általa alkalmazott kezelés, diagnosztikus tevékenység stb. megfelelt a szakmai szabályoknak, vagy ha nem, arra alapos ok volt. Az orvos gyógymódválasztási szabadsága az írott és íratlan orvos-szakmai szabályok által behatárolt területen érvényesülhet.

A felróhatósággal kapcsán kell vizsgálni a kezelés kockázatát is. Kezelési kockázat ugyanis az a „kár”, mely a megfelelő, elvárható gondosság mellett merül fel, a kezeléssel – bizonyos statisztikai százalékban – szükségszerűen együtt jár. Az ilyen kockázatot a beteg viseli, az ebből eredő kár nem hárítható át. (Ugyanakkor a kockázatnak minősülő következmények késedelmes ellátása már természetesen felróható kötelezettségszegést jelenthet.) Az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni kártérítési eljárásokban alapvetően eldöntendő, hogy a „kárként” jelentkező következmény a kockázatok körébe tartozik-e, vagy az elvárható gondosság mellett el lett volna hárítható. Ezen kérdés eldöntése rendszerint szakértői bizonyítást igényel.

  1. Okozati összefüggés

Az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni kártérítési eljárásokban az okozati összefüggés megítélése több szempontból is többlet nehézséggel járhat az egyéb kártérítési perekhez képest. Az okozatosság természettudományos szempontból nagyon gyakran bizonytalan, ezért bírói mérlegelést, alapos megfontolást igényel, hogy mikor fogadható el a bizonytalan természettudományos okozatosság a jogi okozatosság alapjául, ill. a bizonytalanság kinek a hátrányára értékelendő. („Miután orvosilag nincs kétségmentes megállapíthatóság, ezért a jogi bizonyítottság is ezen az alacsony szinten értékelendő … ” BH 2005.250). A Hepatitis C vírus fertőzésekre alapított perekben pl. a fertőzés módja, ideje visszamenőlegesen bizonyossággal szinte soha nem állapítható meg. (Korábban, a ’90-es éveket megelőzően a HCV-t kimutatni, a véradókat szűrni nem tudták.) Ha volt is a beteg kórelőzményében vérátömlesztés, csupán az állapítható meg, hogy a Hepatitis C vírus fertőzésre akkor is sor kerülhetett, mely rendkívül alacsony természettudományos bizonyosságot jelent.

„…abból kell kiindulni, hogy orvosszakmai tény: a Hepatitis C vírusfertőzés kialakulásának és átvitelének alapvető – bár nem egyedüli és lehetséges – útja a vér vagy vérkészítmény. A fertőzés forrása egzakt, természettudományos módon teljes bizonyossággal nem határozható meg, ezért a vérkészítmény transzfúziójával való megfertőződés általában nem zárható ki, de nem is bizonyítható. Mindezek alapján a jogi megítélés szempontjából az a helyes megközelítés, hogy mi az, ami kizárható, és ami a bizonyossággal határos valószínőséggel megállapítható.

Ennek körében értékelendő, hogy a felperes szabályosan elvégzett műtétjeinél semmi adat nincs arra, hogy a fertőzés a vérkészítményt felhasználó kórházak hibájára, az ő felróható magatartásukra lenne visszavezethető, de olyan további bizonyíték sincs, amely bármely más fertőzési forrás megállapítására alapot adna. Ami viszont a bizonyossághoz közeli valószínőséggel megállapítható, hogy a felperes 1986-ban és 1988-ban olyan vérből kapott transzfúziót, amelyeknél a véradóktól levett vért erre a vírusra még nem szűrték. (…)

Miután orvosilag nincs kétségmentes megállapíthatóság, ezért a jogi bizonyítottság is ezen az alacsonyabb szinten értendő, és az okozati összefüggés jogi fogalmának bizonyítottságához, a fertőző forrás megállapításához, elegendő a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a felperes a Hepatitis C vírusfertőzést az 1986-ban, vagy 1988-ban alkalmazott vérátömlesztés során kapta meg. (…)

A külön megjelölt és érvényesített vagyoni károkra lefolytatott bizonyítási eljárás alapján lesz az elsőfokú bíróság abban a helyzetben, hogy a felperes e kárai felől megnyugtató döntést hozzon.” (Legf. Bír. Pf. III. 25.894/2001.) (Megjelent: A Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye 2003/1)

Hozzáteszem, egyes belgyógyász-szakmai vélemények szerint a korábbi HCV fertűzéseket csak igen kis százalékban okozta vérkészítmény adása. „A múltban a HCV a posttransfusiós hepatitisek több mint 90%-át okozta, de a hepatitis C fertűzéseknek csak 4 %-a volt transfusiónak tulajdonítható” (Korszerű Orvosi Diagnosztika és Terápia 2003. Melánia Kiadó Kft.)

Nehézséget jelent továbbá az is, hogy a kialakult egészségromlás vagy halál bekövetkeztének hátterében sokszor többféle ok áll: a felróható károkozó magatartás mellett a beteg sorsszerű megbetegedése, kísérő- és alapbetegségei, a károsult inadequat magatartása, stb. Sokszor csak azt lehet megállapítani, hogy a betegnek csökkentek a gyógyulási esélyei (vagy csupán a tünetmentes túlélési idő rövidült) – a bizonytalanság mértéke ilyenkor rendkívül nagy. Ha a beteg sorsszerű megbetegedése szakszerű gyógykezelés mellett is meghatározott százalékban a beteg halálát eredményezi, az esetlegesen felmerülő felróható szakmai szabályszegés kapcsán nem jelenthető ki, hogy az okozta volna a beteg halálát, csupán az, hogy a beteg gyógyulási-túlélési esélyei ezáltal csökkentek. Ezen esetkör megítélése tekintetében a bírói gyakorlat az utóbbi években jelentős, a károsult perbeli esélyeit számottevően javító változáson ment keresztül. A bírói gyakorlat a gyógyulási-túlélési esély csökkenését ma már – a korábbiaktól eltérően – nem az okozati összefüggés, hanem a felróhatóság körében értékeli. Míg az okozati összefüggést a felperesnek kell bizonyítania, addig a kimentési bizonyítás sikertelensége az alperes terhére esik. A bizonyítási teher telepítése tehát meghatározó jelentőségű. Nyilvánvaló a különbség: a korábbi gyakorlat szerint a felperesnek kellett kellő bizonyossággal a perben bizonyítania, hogy a felróható szakmai szabályszegés okozta az egészségromlást (ill. a halált), addig a jelenlegi gyakorlat szerint az alperesnek kell bizonyítania, hogy a szakmai szabályszegés nem befolyásolta a beteg gyógyulási esélyeit, azaz szakszerű ellátás mellett sem lett volna (akár minimális) esély a túlélésre/gyógyulásra. Ez a megközelítés ugyanakkor magában hordozza annak a veszélyét, hogy az a felelősség parttalan kitágításához vezet. Az orvosi beavatkozások szinte mindegyikére elmondható, hogy még a legreménytelenebb esetekben is valamelyest javítja a beteg gyógyulási-túlélési esélyeit, de legalábbis a túlélési időt hosszabbítja, vagy a beteg tüneteit, szenvedésit enyhíti. Ha nem így lenne, a kezelés nem is lenne alkalmazható. Előbbiekből következőleg azonban valamennyi szakmai szabályszegéshez, mulasztáshoz a gyógyulási esély csökkenése, s ezáltal kártérítési következmény lenne kapcsolható.

  1. A kár – nem vagyoni kár – a következő almenüpont alatt olvasható.